netesgyakorlat

Technikai eszközeinket nem tervezik hosszútávra. Fogyasztói társadalmunk szinte megköveteli, hogy mindenből újat vegyünk. Okostelefonjaink, televízióink, mosógépeink egy bizonyos idő után kimúlnak. Sokan a „villanykörte összesküvést” emlegetik, amikor ezt a jelenséget tapasztalják. Mi okból éltek tovább használati tárgyaink 100 éve vagy gyártásuk kezdetén, mint most? Miért és hogyan alakulhatott ez ki?

Szenzációnak számít az a villanykörte, mely már 1901 óta ég. Jelenleg a kaliforniai Livermore tűzoltóállomásának belső terét világítja a nap 24 órájában, melyet egy webkamera is figyel.

2001-ben az amerikaiak nagy ünnepséget rendeztek a villanykörte 100. születésnapja alkalmából. Az izzó hosszú működése során csupán 20 perc szünetet tartott 1976-ban, amikor egy másik állomásról áthozták mostani helyére.

A villanykörte 1895-ben készült az ohiói Shelby városában. Feltalálója, Adolpher Chailet olyan izzószálat készített, amely sok ideig bírja. A tartós működés titkát azonban nem árulta el, magával vitte a sírba.

A tervezett elavulás ma már nem csupán a villanykörtékre terjed ki. Nemrég  megjelent egy erről szóló film a Youtubon.

A tervezett elavulás első áldozata: a villanykörte

A Thomas Edison által 1881-ben forgalomba hozott első izzók élettartama 1500 óra volt, melyet büszkén reklámoztak. Az 1920-as évek elején már 2500 óráig is bírhatta egy villanykörte.

Az első változás 1924-ben következett be, amikor összeült az összes fontosabb villanykörte cég és megalapították a Phoebus-kartellt. Úgy határoztak, hogy a 2500 órás élettartamot le kell csökkenteni 1000 órára. Ennek eredményeképpen 1925-ben létrejött a „1000 Hour Life Committee” vagyis az „1000 óra Élettartam Bizottság”. A gyárakat arra kötelezték, hogy gyengébb, törékenyebb izzókat készítsenek. 1940-re a kartell elérte célját és egy átlagos villanykörte élettartama 1000 óra lett, ha a gyártók túllépték ezt az időt, akkor bírságra számíthattak.

A feltalálók folyamatosan próbálták szabadalmaztatni hosszú életűre tervezett villanykörtéiket, némelyik élettartama  akár a 100 ezer (!!) órát is elérhette volna, de a szigorú kontroll miatt ez nem valósulhatott meg.

A kartell hivatalosan sosem létezett, bevett módszere volt, hogy folyamatosan változtatta a nevét. Az intézmény még ma is él és tevékenykedik.

A tervezett elavulás terjedése

1928-ban egy kereskedelmi magazin arra figyelmeztetett, hogy az igazán tartós dolgok a gazdaság vesztét okozhatják. Világossá vált, a rendszer érdeke az, hogy minél több terméket gyártsanak, és ezt úgy érik el, hogy lerontják a minőségüket. A tömeggyártás során a termékeket elérhető, alacsony áron adták. A vásárlás a szórakozás egyik formája lett.

Az 1929-33-as gazdasági világválság megrendítette a fogyasztói társadalmat. New Yorkban Bernard London ingatlanbróker új ötlettel állt elő, hogy fellendítse a gazdaságot. Célja az volt, hogy törvénybe iktassa a kötelező elavulást. Azt szerette volna, ha egy termék élettartama lejár, selejtnek nyilvánítva egy állami szervezethez kerüljön megsemmisítés céljából. Az ötlet azonban sosem valósulhatott meg.

1940-ben a Dupont óriáscég piacra dobta a nejlonharisnyát, mely annyira tartós és erős volt, hogy akár autókat is lehetett vontatni vele. Azonban ennek az álomnak is véget vetettek és a mérnökök kénytelenek voltak gyengébb minőségű harisnyákat tervezni. Ha valaki tartós dolgokat akar készíteni, a társadalom ellenségévé válhat, erre legjobb példa az 1951-es  „The man in the white suit” („A férfi a fehér öltönyben”) című film. Egy feltaláló megalkotja az örökké tartó fonalat, de ellenségekre tesz szert nem csak a gyárosok körében, hanem a munkások haragját is kiváltja, akik féltik az állásukat.

A tervezett elavulás a fogyasztókat is zavarta, de panaszkodáson kívül nem tudtak mást tenni. Ez a frusztráció megjelenik Arthur Miller Az ügynök halála című művében is.

Az 1950-es években már virágzott a rövid életű termékek piaca. A vásárlókat nem kötelezték, hanem rávezették az áruk cseréjére. Brooks Stevens, iparmágnás a tervezett elavulás legnagyobb híve volt. Autókat, háztartási termékeket gyártott. A vásárlókat azzal motiválták, hogy minden évben új terméket gyártottak és tartottak divatosabbnak. Az 1950-es évek amerikai életstílusa alapozta meg a ma működő fogyasztói társadalmat.

Az Origo hírportál 2012. decemberi cikke azt taglalja, hogy napjainkban a tervezett elavulás hol érhető tetten. Veszeli Ferenc háztartási gépeket javít saját műhelyében. Szerinte a porszívók azért romlanak el hamar, mert túl nagy teljesítményűek és gyakran túlmelegszenek. Ráadásul bonyolultan szerelik össze azokat, és csak a márkaszervizekben lehet hozzájuk férni. A darálókba, mixerekbe, habverőkbe gyenge minőségű alkatrészeket szerelnek be, így gyorsabban tönkremennek. Az új mosógépeknél szintén a túl nagy teljesítményt találja hibának, ráadásul az alkatrészek is kis helyre vannak bezsúfolva.

A svájci Le Temps egy cikkében szintén a tervezett elavulásról ír. A cikk a lapostévék kondenzátorának gyakori meghibásodásáról ír, melyeket forró alkatrészek mellé építenek be. Egy szerelőműhely, pedig arról számolt be, hogy egy bizonyos típusú kávéfőző hibát jelzett, miután lefőzött kb. 3000 kávét.

A szocialista „keleti blokk” termékei

A rendszerváltás előtt a „keleti blokk” országaiban nem létezett tervezett elavulás, mivel itt a gazdaságot az állam irányította. Az NDK-ban törvény írta elő, hogy a hűtőknek és a mosógépeknek 25 évig működniük kellett. 1981-ben pedig egy hosszú életű villanykörtét fejlesztettek ki, mely nem vált népszerűvé, megrökönyödéssel fogadták a nyugati kollégáik a hannoveri vásáron. A berlini fal leomlása után a gyárat bezárták és ma már csak kiállításokon és múzeumokban látható az izzó.

Környezetszennyezés

A fogyasztói társadalom életmódjának következménye az egyre súlyosbodó környezetszennyezés, mely leginkább a szegényebb afrikai országokat, köztük Ghánát érinti. Az elektronikai hulladék lerakása hivatalosan tiltott ezért használt árucikként kerül az országokba. A Youtubon látható filmben egy ghánai férfi panaszkodik, fájlalva azt, hogy szemétlerakó helyként használják hazáját. Ami most szeméttelep, az régebben termékeny terület volt, gyönyörű folyópart, ahol gyerekkorában játszott. A szegény országok lakói a hulladék közt kutatva próbálnak találni valamit, ami hasznosítható lehet, és esetleg pénzt kereshetnek belőle. John Thackara – a tervezett elavulás kritikusa – azt mondja, hogy a szegényebb országokban elképzelhetetlen, hogy kidobjanak valamit, ami elromlott. Indiában külön szót használnak erre, a „jugaad”-ot, lényege, hogy bármit meg lehet javítani akármilyen bonyolult.

Ellenállás a tervezett elavulással szemben

Az internet korában a fogyasztók már képesek szembeszállni a tervezett elavulással. Néhány éve iPod tulajdonosok szembesültek azzal, hogy a készülékük akkumulátora hamar elromlik és nem cserélhető. Emiatt valaki egy videót tett fel az internetre, hogy felhívja a figyelmet a problémára. Sok iPod tulajdonos járt hasonló cipőben, akik csoportos pert indítottak az Apple ellen. Hónapokkal később a felek megegyeztek. Amellett, hogy kártérítést fizetett, az Apple külön részleget hozott létre az akkuk javítására és a garanciális időt 2 évre hosszabbította.

A Youtube-film egy Marcus nevű barcelonai férfi esetével is foglalkozik. Nyomtatója hibát jelez, több szerelőhöz is elviszi, akik azt javasolják, hogy vegyen új készüléket, mert túl drága lenne a javítás. A fiatalember nem nyugszik bele, és némi kutatás után rájön, hogy nyomtatója rendelkezik egy olyan beépített chippel, ami miatt bizonyos oldalszám kinyomtatása után hibát jelez a készülék. Végül rátalál egy orosz weboldalra amely chippel ellátott nyomtatók számára kínál ingyenes programokat. Az internetes oldal üzemeltetője azért segít programjaival, mert úgy gondolja, hogy ez a hozzáállás nem segít sem a fogyasztónak, sem a környezetnek. Marcusnak az egyik program segítségével sikerül újraéleszteni nyomtatóját.

A híres izzógyár alapítójának leszármazottja, Warner Philips a tervezett elavulás aktív ellenzője. Olyan led izzókat gyárt, amelyek 25 évig is eltarthatnak és számára a környezetvédelem a legfontosabb szempont. Szerinte, ha a szállítási költségek drasztikusan megemelkednének, akkor a vállalatok is örökké tartó árucikkeket állítanának elő.

A „bölcsőtől bölcsőig” elv a természet mintáját követi mely sosem gyárt szemetet, hanem csak olyan dolgokat, amely más élőlényeknek ad tápanyagot. Az elv követője Michael Braungard újratervezte egy svájci textilgyár termelési rendszerét teljesen kizárva a mérgező szereket és csak biológiailag lebomló anyagokat használt.

Serge Latouche szerint növekedési társadalomban élünk, mely nem az egyén szükségleteinek kielégítését szolgálja, hanem öncélú. Ezt a társadalmat egy vezető nélkül száguldozó versenyautóhoz hasonlítja, mely elkerülhetetlen, hogy falnak ütközzön, vagy szakadékba zuhanjon. Úgy gondolja, csökkentenünk kell az ökológiai lábnyomunkat, a hulladék mennyiségét, a túltermelést és a túlfogyasztást. A fogyasztás csökkentésével, több időnk lenne a fontosabb dolgokra, a társas kapcsolatokra és a tanulásra. Szerinte át kéne térni egy nem-növekedési társadalomra, ez körülbelül azt jelentené, amit egyszer Mahatma Ghandi mondott:

„Földünk elég nagy ahhoz, hogy kielégítse mindenki szükségletét, de sohasem lesz akkora, hogy mindenki kapzsiságát is ki tudja elégíteni.” 

Tokár Tamás